Vannak dolgok, amiket nem értünk meg akkor, amikor történnek velünk. Csak érezzük, hogy valami nehéz, fojtó, nyomorítóan ismétlődő. És azt hisszük, mi vagyunk a hibásak. Hogy mi vagyunk túl gyengék, túl érzékenyek, túl mások.

Aztán évekkel később – vagy talán évtizedekkel – elkezdjük látni a mintákat. Hogy volt ebben egy ritmus. Egy visszatérő súly. Egy tanítás. Egy bolygó neve.

Szaturnusz.

Itt állunk, egy új ciklus küszöbén. Szaturnusz belép a Kosba. A Zodiákus első jegye, a kezdet, a cselekvés, az ösztön, a belső tűz. Ez nem könnyedséget ígér. De lehetőséget igen. Hogy most már nem a múlt határoz meg, hanem az, ahogyan abból elindulsz.

Akkor és most

Utoljára 1996 áprilisa és 1998 májusa között haladt a Kos jegyében Szaturnusz, az Idő Ura.
Ha túl vagy a 35–40. életéveden, talán még emlékszel, milyen hatásokkal találkoztál akkor. Talán nem is tudtad, mi történik, csak azt, hogy valami elindult, és fájt. Most, évtizedekkel később, újra itt van ez az energia. De most már nem vagyunk ugyanazok.

1996-ban 11 éves voltam. Pontosabban: tíz és fél, amikor a Szaturnusz tavasszal belépett a Kosba.
Negyedikes voltam. Azon a tavaszon baszódott el minden, és ezzel nem túlzok. A testem elkezdett változni, a matematikával való küzdés elindult, és onnantól fogva az iskolás éveim minden egyes napját mérgezte. Ez volt a kezdete valaminek, amit akkor még nem tudtam nevén nevezni, de ami máig elkísért.

Gyerektestben, a Pokol legmélyebb bugyraiban

1996 őszén lettem ötödikes. Kövér voltam, és gyűlöltem magam. Gyűlöltem a matekot is. Nem akartam tanulni. De legfőképp: nem akartam ott lenni. Az iskolában. Az életemben. Semmiben. "Ki akartam rohanni" ebből a kibaszott világból.

Az iskola egy félelmetes közeg volt. Egy hely, ahol tanárok és diákok ugyanúgy csináltak belőlem céltáblát. A testsúlyom miatt ment a gúny, a beszólás, a röhögés. Nem volt egy barátom sem. Ha valaki kedves volt, rettegtem, hogy ő is ellenem fordul és felszáll a gyűlölködők vonatára. Spoiler: az esetek 90%-ban így történt.

Amikor a testi változások beindultak, én minden új dolgot szégyelltem. Undorodtam tőle. Minden, ami a nőiességre utalt, újabb ok volt, hogy elbújjak. Úgy éreztem, a testem nem is az enyém.

Otthon sem volt menedék. Munkanélküliség, feszültség, kiszámíthatatlan szülői düh. Apám hol ivott, hol csak robbant. Anyám mindig készenléti állapotban volt, amikor hazaértem a suliból, nem tudtam, hogy az ajtón belépve egy tisztás fogad-e majd, vagy egy aknamező. Soha nem tudtam, mikor lesz béke, vagy hogy lesz-e egyáltalán. A testem klasszikus szorongásos tüneteket produkált. Visszatartás, bezártság, elnémulás. De mivel senki nem kérdezett, én sem mondtam semmit.

Akkoriban a Szaturnusz kvadrátban állt a négyes házas Bak-Neptunuszommal. Nem értettem, csak éreztem, hogy a valóság súlyos, ködös, és nincs benne kapaszkodó. Kitaláltam magamnak egy álomvilágot, ahol nem bántanak, ahol nem fáj semmi, ahol nincs matek, nincs menzesz, nincs kövérség.

Hamuból láng

Elérkezett a pillanat: a Szaturnusz újra belép a Kosba. Ahol egykor a kezdet szikrája felizzott, ott most ismét fellobbanhat a láng, de ezúttal tudással és erővel felvértezve. Ez a tranzit annak a tűznek az ünnepe, amely túlélte az éjszakát, és most formálni akar, nem csak élni. Nem a túlélésről szól, hanem az építkezésről. Nem menekülés ez,hanem szabad, tudatos választás. És ha van bennünk elég figyelem, elég bátorság, talán most nem csupán újraindulunk… hanem valóban elindulunk. Először. Igazán. Bátorsággal. 

Most már nem kérdezed, hogy mi lett volna, ha.

Most már nem hallgatsz azért, mert egyszer nem hallgatott meg senki.

Most már nem félsz attól, hogy a tested vagy a lelked túl sok, mert pont ezek segítettek téged akkor (is).

Most már csak egy dolgot láss:

Hogy elég bátor vagy végigmenni ezen az úton. Mert most már tudod: ez az tiéd.